 |
Írta és szerkesztette: Schmidt Tamás Fotók: Szarvas Pongrác, Felső Barnabás, Deme Tamás, Schmidt Tamás, Barabás Tibor, Tamás Enikő Kiadó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság A webes változatot készítette: Terra Kft. - Szekszárd Címlap: Tavaszi áradás (Fotó: Szarvas Pongrác) |
Folyamszabályozás a XIX. század végén |
Gemenc múltjában és mai képének kialakulásában szerepet játszottak olyan kisebb
vízfolyások is, mint a Sió, vagy a Sárvíz, de döntő hatása a Duna hajdani dinamizmusának,
majd az ennek gátat vető emberi beavatkozásoknak volt. Korábban, a Nagyalföld területének
lesüllyedése után, a Visegrádi-kapun nyugat felől érkező folyam a medence legmélyebb
pontja, a Tisza-Maros szöge felé tartott. Később a Sárköz és Kalocsa vidéke erősen
megsüllyedt és a Duna-Tisza közi hátság kiemelkedett. Ez a Duna folyását Dél felé
fordította, és a folyó azóta is ebbe az irányba folyik.
Völgye Dunaföldvártól kezdve előbb kiszélesedik, Bogyiszlónál már a 32 km szélességet is
meghaladja. Ezután lassan szűkül egészen a Bátáig, ahol nem több 10 km-nél. Ebben az
átlagosan 25 km széles folyóvölgyben a Duna az elmúlt évezredekben állandóan változtatta
folyását. Kanyarogva, meanderezve, folyamatosan építve és rombolva járta be széles völgyét,
melynek felszínét szinte méterről méterre át- és átforgatta. Szélesedő, majd túlfejlődő
kanyarulatai természetes úton átvágódtak, lefűződés után holtágakká, majd belső tavakká,
tóláncokká alakultak. A még zabolázatlan folyó egy dinamikus változásban lévő felszínt
hozott létre, így a területen nagyon változatos élő rendszer alakulhatott ki. A vízrendezés alapjaiban változtatta meg a helyzetet. Míg a szabályozások és gátépítések előtt a nagy áradások idején a Duna-völgy nagy része víz alá került, addig a védgátak megépítésével az ember a folyó árterét két részre osztotta: a továbbra is rendszeres elöntés alá kerülő "hullámtérre", és a gáttal védett "ármentett oldal"-ra. A védgátak megépítése óta a szűk mederbe kényszerített folyó gyorsuló sodrával folyamatosan mélyíti medrét, így átlagos vízszintje csökken. Ugyanakkor a rendszeresen elöntés alá kerülő hullámtér a medréből kilépő és lelassuló folyó által lerakott hordaléktól emelkedik, a holtágak pedig feltöltődnek. A folyó azonban természetes módon már nem kanyaroghat, így új lefűződések, holtágak a jelen körülmények között már nem keletkezhetnek. Ebben a térségben a vízszabályozási munkák kezdetei évszázadokra nyúlnak vissza. A terület mai állapotának kialakulásában közvetlen előzménynek az tekinthető, hogy a Szekszárd-Bátai Dunavédgát Társulat 1870-72 között átépítette a korábban létesített töltéseket. Ekkor a Duna jobb partján a Bogyiszló és Báta községek közötti szakaszon a gát a Kalocsai Érsekség birtokhatárán, a folyamtól viszonylag távol épült meg. Így maradhatott meg itt Európa egyik legnagyobb összefüggő hullámtere, így születhetett meg a mai Gemenc. Nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti értékének felismertével a terület 1977-ben került védelem alá Gemenci Tájvédelmi Körzet néven, majd része lett az 1996-ban létesült Duna-Dráva Nemzeti Parknak. |
A terület irányított elárasztása egyrészt lehetővé tette az ártéren élő emberek, állatok és más értékek kimentését, és a legkisebbre csökkentette annak az esélyét, hogy nagy és hirtelen árvíz pusztíthasson. Másrészt a vizek egy sajátos haszonvételét biztosította. Ezt a vízhaszonvételi és vízgazdálkodási formát leglényegesebb létesítményéről fokgazdálkodásnak nevezzük, melynek jótékony hatásai az ártéri gazdálkodási formák csaknem mindegyikénél megmutatkoznak, de elsősorban bőséges haláldást biztosított az itt élőknek. Míg a vizát és a tokot a folyóban, addig az összes többi haszonhalat az ártéren fogták. Áradáskor a szaporodni, táplálkozni az ártérre igyekvő halak számára a fokokon szabad utat biztosítottak, majd apadáskor a fokokat lerekesztették olymódon, hogy az ivadék és a kisebb méretű halak visszajuthattak a főmederbe. A nagyobb halak egy részét ilyenkor a rekesztéseknél fogták ki, a többi a belső halas vizekben az őszi lehalászásig még növekedhetett. A halászati módszerek és eszközök sokasága alakult itt ki, hiszen az ártéri ember egyszerre űzte az állóvízi és folyóvízi halászatot, valamint a fokok által nyújtott sajátos lehetőségeket is leleményes halászeszközökkel használta ki.
A halászat mellett az egyik legfontosabb ártéri gazdálkodási forma a rideg állattartás volt, ezen belül is első helyen a ló állott, de jelentős volt a szürkemarha tartás is. A régi Sárközi ember az erdőt elsősorban saját szükségletei kielégítésére használta. A legtöbb fára az építkezések során és téli tüzelőként volt szüksége, de fából készültek a csónakok, kocsik, keresett volt a szilfa szerszámfaként, fűzvesszőből fonták a sövényt, kötötték a kosarat, sok cserjefaj fájából, vesszőjéből pedig halászeszközöket készítettek. A régi erdőnek azonban másféle hasznát is vették. A faanyagnyerésen kívül épp olyan fontos volt az erdő termése, makkja, vadkörtéje, vadalmája, gubacsa. A sokszor ligetesen álló fák között legeltetésre is lehetőség nyílott, és a termés is nagyobb volt rajtuk. Ártéri erdeink egy része ilyen sokoldalúan használt legelő-erdő volt. A gyümölcsösök az ártér legmagasabb részein, az erdők között voltak. Az 1800-as években mintegy 100 fajta almát és körtét termesztettek itt, és egész Bács megyét a Sárköz látta el gyümölccsel. Jelentős volt az ártéri méhészkedés és sokoldalúan használták a nádat, a gyékényt és a sást is.
Az álló, vagy lassú folyóvizekben úszó bodros békaszőlő (Potamogeton crispus) levelei alámerültek, csak csúcsálló füzérvirágzata emelkedik a felszín fölé. Sokszor együtt fordul elő a védett fehér tündérrózsával (Nymphaea alba), melynek levelei és hatalmas fehér virágai a víz felszínén úsznak. Az előbbihez hasonló életmódú és szervezetű a viszonylag gyakori, sárga virágú vízitök (Nuphar lutea). A levélrózsáját a víz felszínén úsztató, víz alá merülő szárú védett sulyom (Trapa natans) számos holtágban megtalálja életfeltételeit és tömegesen fordul elő. A tündérrózsahínár egyik igen dekoratív tagja a szintén védett, nyár végén a víz felszínén helyenként napsárga szőnyeget alkotó tündérfátyol (Nymphoides peltata). Leginkább négylevelű lóherére hasonlít védett vízi harasztunk, a mételyfű (Marsilea quadrifolia), amely ma már korábbi természetes élőhelyeiről eltűnőben van. A vízi vegetációt a partok felől mocsári növényzet szegélyezi, melynek jellemző növényei többek között a nád (Phragmites communis), a bodnározó és a keskenylevelű gyékény (Typha latifolia, T. angustifolia), a tavi káka (Schoenoplectus lacustris), valamint a vízi harmatkása (Glyceria maxima). A nádasokat magassásos társulások követik, melyek legjellemzőbb növénye az éles sás. Igen ritka, de vízpartok mentén előfordul a védett, Délkelet-Ázsiából származó kálmos (Acorus calamus), amelyet Európában gyógynövényként honosítottak meg a XVI. században.
Fehér fűz - fekete nyár ligetek
Ezek az erdők a folyók mentén a víz építő munkája következtében, vagy a holtágak
folyamatos feltöltődése során kiemelkedő, iszapos homokkal borított felszínen keletkeznek,
ahol a legmegfelelőbbek a körülmények a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár
(Populus nigra) magjának csírázásához. Korábban, a még szabályozatlan folyó mederváltozásai
következtében folyamatosan nagy területen születtek ilyen erdők, míg ma erre szinte kizárólag
a Dunán létesített kősarkantyúk mögött képződő zátonyokon adottak a feltételek. A fehér fűz
és fekete nyár ligetekben gyakran előfordul védett hagymás növényünk, a többnyire csoportosan
fejlődő, fehér virágú nyári tőzike (Leucojum aestivum). Általában öreg fűzfákon fordul elő a
sárga gévagomba (Grifola sulphurea), melynek taplószerű, kénsárga telepei tavasszal már
messziről világítanak az erdőben.
Fehér nyár ligetek
Az alacsony ártér viszonylag magasabb részein találhatók ezek az erdők, amelyek jellemző
fafaja a fehér nyár (Populus alba). Természetes körülmények között ez a társulás - hosszú idő
alatt - a fehér fűz - fekete nyár ligetekből fejlődhet. Ilyenkor a termőhely feltöltődésével
párhuzamosan a fehér fűz és fekete nyár élettere beszűkül, és egyre inkább tért hódít a fehér
nyár. Jellemző elegyfafaj a vénic szil (Ulmus laevis), a magasabb térszinteken pedig megjelenik
a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a kocsányos tölgy (Quercus robur) is.
A társulásra leginkább jellemző cserjefajok a hamvas szeder (Rubus caesius) és a vörösgyűrű som
(Cornus sanguinea). Ligetesebb erdőkben, méginkább napsütötte erdőszéleken találhatjuk meg
védett cserjefajunkat, a fekete galagonyát (Crataegus nigra). Könnyen hibridizálódik a gyakori,
ősszel izzó piros termésű egybibés galagonyával (Crataegus monogyna). A hibrid
(Crataegus x degenii) külső megjelenésében is átmenetet képez a két faj között, így termései
sem feketék, hanem feketésvörösek. Védett növény a helyenként akár 20 méter magasra is
felkapaszkodó, ősszel vérvörösre színeződő levelű ligeti szőlő (Vitis sylvestris) is. Főleg
nyárfatönkön nyáron és ősszel tömegesen terem az ízletes déli tőkegomba (Agrocybe aegerita).
Tölgy-kőris-szil ligeterdők
Természetes körülmények között a fehér nyár ligeterdőkből fejlődnek ki hosszú idő alatt, mely
folyamat során egyre inkább a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris
(Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a vénic szil (Ulmus laevis) veszi át az uralkodó
szerepet. Állományaik a magas ártéren találhatók, jellemző elegyfafajaik szórtan a fehér nyár
és fekete nyár. Ezekben az erdőkben gyakori a mezei juhar (Acer campestre), egyre több helyen
fordul elő a kislevelű mezei szil (Ulmus minor) és helyenként a tatárjuhar (Acer tataricum) is
megtalálható.
Jellemző cserje az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a vörösgyűrű som (Cornus sanguinea)
és a mogyoró (Corylus avellana). Tavaszonta helyenként ibolyakék szőnyeggel borítja be a talajt
a védett Duna-völgyi csillagvirág (Scilla vindobonensis). Kevésbé feltűnő a szintén védett,
lazán gyepes borostás sás (Carex strigosa) és a nagyobb méretű, de apró virágú, a bolygatást
jól tűrő fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) is. Látványosabb, s ezért a virágszedők
által veszélyeztetettebb a kosborfélék családjába tartozó kétlevelű sarkvirág (Platanthera
bifolia) és a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium). Mindkét faj védelem alatt áll.
Kultúrerdők
Igen nagy területen találunk itt nem őshonos fafajú erdőállományokat, melyek közül legnagyobb
a nemesnyár klónok ültetésével létrehozott faültetvények aránya. Ezek a faállományok többnyire
sásos-vizes élőhelyek, rétek, ligetes fehér fűz - fekete nyár állományok "helyén" állnak,
a természetes élőhelyet egy rendkívül kevés faj megtelepedésére alkalmas élettérrel váltva fel.
Kisebb arányban ugyan, de megtalálhatók a területen a század elején, szintén réterdősítések
során telepített amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), valamint az értékes faanyaga és
könnyű nevelhetősége miatt korábban gyakran ültetett fekete dió (Juglans nigra) állományai.
Kisebb területeken, elsősorban szélsőségesen száraz termőhelyeken ültették korábban az
Észak-Amerikából származó akácot (Robinia pseudoacacia), amely nitrogénkötő baktériumaival
túltáplálva a talajt teljesen átalakítja a környezete élővilágát. Az ártéren nagyobb problémát
jelent azonban a szintén nem őshonos, de agresszíven terjedő és ezzel az erdőtársulásokban
sokszor más cserje és fafajt kiszorító zöld juhar (Acer negundo).
Gyakori fajok Gemencen a kecskebéka (Rana esculenta), a vöröshasú unka (Bombina bombina) és a barna varangy (Bufo bufo), melynek rengeteg apró, vizet elhagyó példányától nyár közepén szinte mozogni látszik a föld. Elsősorban belső tavakban él a tarajos gőte és a pettyes gőte (Triturus cristatus, T. vulgaris), valamint a mocsári teknős (Emys orbicularis). Gyakori a területen a fején sárga félholddal díszített vízisikló (Natrix natrix) és a kockás sikló (Natrix tesselata), mely fajok egyedei bőséges táplálékot találnak a halban és kétéltűben bővelkedő vizekben. A felsorolt kétéltű- és hüllőfajok mind védelem alatt állnak. Gemenc több fokozottan védett madárfajnak biztosít élő-, költő- és szaporodóhelyet. Rendszeresen költ itt a fekete gólya (Ciconia nigra), amely háborítatlan erdők mélyén, rendszerint egy-egy idős tölgyön rak fészket. Jelenleg 35-40 költő pár él a területen. Szintén fokozottan védett Európa egyik legritkább ragadozómadara, a rétisas (Haliaëtus albicilla). Többnyire zavartalan erdőrészekben, elsősorban öreg fák csúcsához közel, nagy magasságokban építi hatalmas fészkét, melyet évtizedekig is használhat. A Gemencen költő párok száma 8-10-re tehető. Néha saját fészket épít, de gyakran más fajok fészkében költ a szintén fokozottan védett barna kánya (Milvus migrans). Rendszeres fészkelő a területen a kerecsensólyom (Falco cherrug). Fészket sosem épít, leggyakrabban a rétisas által épített fészekben költ.
Jellegzetes madár ezen a tájon a fokozottan védett bakcsó (Nycticorax nycticorax), melyet a népnyelv - hangját utánozva - csak "(k)vakvarjú"-nak hív. Két erdőrészben is telepekben költ a védett szürke gém (Ardea cinerea), mely költőhelyén zavarva igen lármás madár, ugyanakkor kiszáradt facsonknak tűnve órákig képes csendben, mozdulatlanul állni a vízben zsákmányra várva. Nincs nyári hangulat az énekesmadarak közé tartozó berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) pirregése nélkül, de jellemző fészkelő faj itt az örvös légykapó (Ficedula albicollis), a fekete harkály (Dryocopos martius) és a ragyogó kékeszöld hátú jégmadár (Alcedo atthis) is. Mind a négy faj védett. Gemenc jelentősége a madarak szempontjából a vonulás időszakában és télen is igen nagy. Az északabbról vonuló gémfélék és gólyák számára fontos táplálkozóhely a terület, és ezrével telelnek a gemenci Duna-szakaszon a récék, a ludak, a kárókatonák. Az ilyenkor tömegesen előforduló tőkés réce (Anas plathyrhynchos) és vetési lúd (Anser fabalis) mellett a mellékvizek befagytával megjelennek a kercerécék (Bucephala clangula), a védett kis bukók és nagy bukók (Mergus albellus, M. merganser). Ritka, de rendszeresen megfigyelhető például a sarki búvár (Gavia arctica) néhány egyede is.
Számos denevérfaj él állandóan az ártéren, a környező települések épületeiben élő és szaporodó fajok pedig táplálkozni járnak ide. A Gemencen élő denevérfajok megtelepedése elsősorban idős erdőállományban valószínű, ahol az öreg fákban képződött odúk kitűnő nappali szálláshelyet és szülőhelyet biztosítanak számukra. Itt él többek között a fokozottan védett pisze denevér (Barbastella barbastellus), vagy az élőhelyi feltételeit tekintve kimondottan öreg füzesekhez kötődő, szintén fokozottan védett tavi denevér (Myotis dasycneme) és a védett vízi denevér (Myotis daubentoni). Több helyütt előfordul a vízi életmódhoz alkalmazkodott, főként halakkal táplálkozó vidra (Lutra lutra). 1996 őszén megkezdődött az európai hód (Castor fiber) visszatelepítése, amely Magyarországról a XIX. század közepén pusztult ki emberi hatásra. A több mint 30 példány kihelyezését követően ma már a védett terület különböző részein élnek és szaporodnak. A zavartalanabb idős erdőkben fordul elő az éjszaka aktív vadmacska (Felis silvestris), melynek nősténye rendszerint rejtett faodvakban hozza világra kölykeit. Szintén odvakban készíti vackát a nyuszt (Martes martes), de elhagyott madárfészekben is megtelepszik. Nem védett ugyan, de az ártér állatvilágához hozzátartozik a vaddisznó (Sus scrofa) és a gímszarvas (Cervus elaphus), amely a Gemenc névnek először szerzett nemzetközi hírnevet.
A Gemenc területén található nagyobb holtágak, belső tavak száma közel 30, melyek összterülete eléri az 1000 ha-t. Ezek számos vizes élőhelyhez kötődő védett növénynek (Nymphaea alba, Trapa natans, Nymphoides peltata, Marsilea quadrifolia) adnak életteret. A különböző magassági viszonyokhoz alkalmazott jellemző potenciális erdőtársulások: Leocoju-aestivi-Salicetum albae, Carduo crispi-Populetum nigrae, Senecioni sarracenici-Populetum albae, Scillo-vindobonensis-Ulmetum. Az erdei ökoszisztémákban előforduló védett növények (Leucojum aestivum, Vitis sylvestris, Scilla vindobonensis, Carex strigosa, Carpesium abrotanoides, Platanthera bifolia, Cephalanthera damasonium) megtelepedését szintén elsősorban a magassági viszonyok szabták meg.
Az Alsó-Duna-ártér legértékesebb növényének tekinthető az endemikus fekete galagonya (Crataegus nigra). A szintén számos védett növénynek (Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica) adnak otthont a fás legelők, rétek, melyek területe erősen megcsappant. Gemenc gazdag állatvilágának létfeltételeit egyfelől a természetszerű ártéri erdők, másfelől a rendszeres áradások, illetve az azok után visszamaradó, táplálékban bővelkedő kisebb-nagyobb vízállások biztosítják. A jellemzően előforduló védett kétéltű- és hüllőfajok (Rana esculenta, Bombina bombina, Bufo bufo, Triturus cristatus, T. vulgaris, Emys orbicularis, Natrix natrix, Natrix tesselata) mellett Gemenc több fokozottan védett madárfajnak biztosít élő-, költő- és szaporodóhelyet. Rendszeresen költ itt a fekete gólya (Ciconia nigra), a rétisas (Haliaëtus albicilla), barna kánya (Milvus migrans) és a kerecsensólyom (Falco cherrug). A fekete gólya fészkelő állománya 35-40, a réti sasé 8-10 párra tehető. A számos védett madárnak (pl. Nycticorax nycticorax, Ardea cinerea, Dryocopos martius, Alcedo atthis) élőhelyet biztosító Gemenc jelentősége a madarak szempontjából a vonulás időszakában és télen is igen nagy. Az északabbról vonuló gémfélék és gólyák számára fontos táplálkozóhely a terület, és ezrével telelnek a gemenci Duna-szakaszon a récék, a ludak, a kárókatonák. Az ártéren élő denevérfajok (Barbastella barbastellus, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) és védett emlősök (Lutra lutra, Felis silvestris, Martes martes) mellett jellemző a nem védett, de az ártér állatvilágához hozzátartozó vaddisznó (Sus scrofa) és a gímszarvas (Cervus elaphus) is. 1996 őszén megkezdődött az európai hód (Castor fiber) visszatelepítése, amely Magyarországról a XIX. század közepén pusztult ki emberi hatásra. A több mint 30 példány kihelyezését követően ma már a védett terület különböző részein élnek és szaporodnak.
The number of relatively big dead riverbranches in Gemenc is close to 30, while their area exceeds 1000 hectares. These oxbow lakes support numerous hydrophilic macrophytes like White water lily (Nymphaea alba), Water chestnut (Trapa natans), Yellow water lily (Nymphoides peltata) and Duckweed (Salvinia natans). Characteristis forest associations growing on different elevations include Leucoju-aestivi Salicetum albae, Carduocrispi Populaetum nigrae, Senecioni-sarracenici Populaetum albae and Scillovindobonensis ulmetum. Protected plant species also can be found in some kind of elevation-dependent distribution (e. g. Leucojum aestivum, Vitis sylvestris, Scilla vindobnensis, Carex strigosa, Carpesium abrotanoides, Platanthera bifolia, Cephalantera damasonium), The endemic Black howthorn (Crataegus nigra) can be considered as one of the most important botanical values of the lower Hungarian stretch of the river Danube.
Along with the decrease of floodplains, the area of grazing grounds also supporting protected plant species (e. g. Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica) became much smaller, too. For the rich fauna inhabiting Gemenc the conditions provided both by the natural-like floodplain forest vegetation and the repeated inundations that provide temporary and stable lakes abundant in nutrients are essential. Besides protected reptile and amphibian species (e. g. Bombina bombina, Bufo bufo, Pelobates fuscus, Triturus dobrogicus, Emys orbicularis, Elaphe longissima), Gemenc provides breeding and feeding place for several strictly protected bird species as well. The Black stork (Ciconia nigra), the White-tailed Eagle (Haliaeetus albicilla), the Black kite (Milvus migrans) as well as the Saker (Falco cherrug) are regular breeders. The local population of Black storks is estimated to 35-40 breeding pairs, while White-tailed Eagle population is around 8-10 pairs. Significant numbers of other protected bird species, for example Night Heron (Nycticorax nycticorax), Grey Heron (Ardea cinerea), Black Woodpecker (Dryocopus martius), Kingfisher (Alcedo atthis) inhabit the area, and during fall migration hundreds of migratory waders and storks can sometimes be observed. In winter the number of northern migrants is also very high, particularly the river Danube is frequented by thousands of ducks and geese and some hundred cormorants.
Besides bats (Barbastella barbastella, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) living here in high numbers, also protected are for example the Otter (Lutra lutra), the Wild cat (Felis sylvestris) and the Polecat (Martes martes). The wild boar (Sus scrofa) and the Red deer (Cervus elaphus) are not protected but also typical. The reintroduction of the extinct European Beaver (Castor fiber) was started in 1996, and seem to be successful: after the release of more than 30 individuals now they inhabit the Gemenc again.
Als wertvollste Pflanze des Flutgebiets der Unteren Donau kann der endemische schwarze Hagedorn (Crataegus nigra). Die bewaldeten Weiden, Wiesen, deren Gebiet stark abgenommen hat, bieten auch für viele geschützte Pflanzen Lebensraum (Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica). Die Lebensbedingungen der reichen Tierwelt in Gemenc werden zum einen von den natürlichen Flutwäldern, zum anaeren von den regelmäßigen Überschwemmungen, bzw. von den danach zurückbleibenden, ernährungsreichen kleineren-größeren Hochwassern gesichert. Neben den typisch vorkommenden geschützten Amphibien- und Reptilrassen (Rana esculenta, Bombina bombina, Bufo bufo, Triturus cristatus, Triturus vulgaris, Emys orbicularis, Natrix natrix, Natrix tesselata) sichert Gemenc für mehrere streng geschützte Vogelrassen eine günstige Lebens-, Brut- und Vermehrungsstätte. Hier brütet regelmäßig der schwarze Storch (Ciconia nigra), der Flußadler (Haliaeetus albicilla), die Weihe (Milvus migrans), und der Gerfalke (Falco cherrug). Der nistende Bestand des Schwarzen Storches kann auf 35-40, des Flußadlers auf 8-10 Paare geschätzt werden. Gemenc, das für viele geschützte Vögel einen Lebensraum sichert (z. B. Nycticorax nycticorax, Ardea cinerea, Dryocopos martius, Alcedo atthis) ist für die Vögel in der Strichsaison und auch im Winter von übergeordneter Bedeutung. Dieses Gebiet ist für die aus Norden ziehenden Reiherarten und Störche ein wichtiger Futterplatz, und tausende von Enten, Gänsen und Kormoranen wintern an der Donaustrecke durch. Neben den Fledermausarten (Barbastella barbastellus, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) und geschützten Saugtieren (Lutra lutra, Felis silvestris, Martes martes) auf dem Flutgebiet sind typische Tiere der nicht geschützte, aber zur Tierwelt des Flußgebiets gehörende Schwarzwild (Sus scrofa) und auch der Rothirsch (Cervus elaphus). Im Herbst 1996 wurde die Zurücksiedelung des europäischen Bibers (Castor fiber) begonnen, der aus Ungarn auf die Wirkung von menschlichen Eingriffen in der Mitte der XIX. Jahrhundertes in Ungarn ausgestorben ist. Nach der Zurücksiedelung von mehr als 30 Tieren leben und vermehren sie sich heute auf diversen Teilen des geschützten Gebietes.
 |
A Káposztás-tó Fotó: Felső Barnabás |
 |
A Malomtelelő-tó Fotó: Felső Barnabás |
 |
A Pandúr-szigeten télen Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Gemenc madártávlatból Fotó: Felső Barnabás |
 |
A Reitmann-fok Fotó: Felső Barnabás |
 |
Varsák Fotó: Felső Barnabás |
 |
A Szeremlei Holt-Duna Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Vízinövényszőnyeg a Nyéki Holt-Dunán Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Tündérrózsa és tündérfátyol Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Vízparti fűz liget Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Fekete galagonya Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Duna-völgyi csillagvirág Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Kornistárnics Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Szürkemarhák Fotó: Schmidt Tamás |
 |
Fiatal rétisas Fotó: Deme Tamás |
 |
Fekete gólya fiókák Fotó: Felső Barnabás |
 |
Vonulás idején Fotó: Felső Barnabás |
 |
Hódrágás Fotó: Tamás Enikő |
 |
Gemenci erdei vasút Fotó: Barabás Tibor |
 |
Réti iszalag Fotó: Deme Tamás |
 |
A Sas-fok Fotó: Felső Barnabás |
 |
Szarvasbogár Fotó: Szarvas Pongrác |
 |
Szarvasbőgés Fotó: Felső Barnabás |