Gemenc

Természeti értékek a Duna-Dráva Nemzeti Park Duna menti területén

Írta és szerkesztette: Schmidt Tamás

Fotók: Szarvas Pongrác, Felső Barnabás, Deme Tamás, Schmidt Tamás, Barabás Tibor, Tamás Enikő

Kiadó: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság

A webes változatot készítette: Terra Kft. - Szekszárd

Címlap: Tavaszi áradás (Fotó: Szarvas Pongrác)


BEVEZETŐ

Hosszú időn át szabadon kanyargó folyóink rendszeresen átrendezték völgyük felszínét. Állandó változásban lévő hatalmas ártereiket erdők, holtágak, tavak, nádasok, sásos rétek borították, változatos életfeltételeket biztosítva a rendkívül buja és fajgazdag ártéri élővilág számára. Magyarországon napjainkra a hajdani 25.000 km2 ártér helyett az élővilág számára 1500 km2, gátakkal közrezárt hullámtér maradt, több ezer kilométer hosszúságban szalagszerűen követve kisebb-nagyobb folyóinkat. A Duna mentén jelentősebb, rendszeresen elöntés alá kerülő összefüggő terület csak a napjainkban halódó Szigetközben és az európai viszonylatban kiterjedésével és természeti értékével is kiemelkedő Gemencen található. Bár az emberi tevékenység nyomai sajnos itt is jól látszanak, Gemenc mégis él. A folyó élteti. Apadó-dagadó ütőere évről évre lüktetve árasztja el termékeny vizével holtág- és fokerekkel átszőtt testét. Megöntözi erdeit, rétjeit, vízzel és hallal telíti holtágait, belső tavait és vízállásait. Aztán levonul az ár, de gazdagságának egy részét mindig itt hagyja. Tápanyagban dús hordalékát a réteken és az erdőkben, halát a vizekben, és emlékét a Gemenccel együtt élő emberekben. Évről-évre, újra és újra.


TERMÉSZETFÖLDRAJZ

Gemenc az Alföld szerves részeként a Tolnai Sárköz és Kalocsai Sárköz kistájakhoz tartozik. Közel 18.000 ha nagyságú területével mintegy 35 km hosszan húzódik a Duna mentén Bogyiszló és Báta községek között. A területet magába foglaló Duna-völgy geológiai viszonyainak kialakulásában fontos szerepe volt, hogy a mintegy 1 millió évvel ezelőtt kezdődő lehűlések hatására csökkent a folyó vízhozama. Ebben az időben kavicsos durva hordalékát a kis esésű sík területre kiérve lerakta, így az ezt követő folyószakaszon csak a homok és a finomabb szemcsés hordalék szállítása, és elsősorban a homok felhalmozódása volt jellemző. Eközben a jégtakaróval határos füves sztyeppéken a szél hatására lösz képződött és megszülettek a Duna-menti, illetve a Duna-Tisza-közi löszhátságok. Ezek a folyamatok vezettek az Alsó-Duna-völgy ma ismert homokkal, agyaggal, lösszel és köztes frakciókkal váltakozó, differenciált szerkezetének kialakulásához. Gemenc területe döntően az "Alföld és Mezőföld" éghajlati tájhoz tartozik, éghajlata leginkább a bajai meteorológiai állomáson mért adatokkal jellemezhető. Eszerint az évi csapadék mennyisége rendszerint meghaladja a 600 mm-t, amely kedvezőbb, mint az Alföld többi részén. Az éghajlat mérsékelten meleg, az évi középhőmérséklet 10.7 oC. Ez Magyarország egyik legmelegebb nyarú területe, ugyanakkor itt, Baján mérték a legnagyobb hideget is (-34.1 oC-ot). A havi és a napi hőingások is itt a legnagyobbak, így ebben a zónában jelentkeznek legnagyobb valószínűséggel a késő tavaszi és a kora őszi fagyok. Fontos megemlíteni azonban, hogy a Duna-völgynek jellegzetes mezoklímája van. Ezt elsősorban a terület mély fekvésű, vizes élőhely jellege, az időszakos és állandó elöntések, valamint a sajátságos növénytakaró hatásai eredményezik. Ez a szomszédos területekhez viszonyítva a magasabb páratartalomban, illetve a nagyobb víztömegeknek a közvetlen környezetük hőmérsékletét befolyásoló, temperáló hatásában mutatkozik meg.


FOLYÓTÖRTÉNET, GEMENC SZÜLETÉSE

Folyamszabályozás a XIX. század végén
ADUVIZIG-ÖKOPLAN-DunaDrop
Alsó-Duna-völgyi Tájérték Leltár CD, 1997

Gemenc múltjában és mai képének kialakulásában szerepet játszottak olyan kisebb vízfolyások is, mint a Sió, vagy a Sárvíz, de döntő hatása a Duna hajdani dinamizmusának, majd az ennek gátat vető emberi beavatkozásoknak volt. Korábban, a Nagyalföld területének lesüllyedése után, a Visegrádi-kapun nyugat felől érkező folyam a medence legmélyebb pontja, a Tisza-Maros szöge felé tartott. Később a Sárköz és Kalocsa vidéke erősen megsüllyedt és a Duna-Tisza közi hátság kiemelkedett. Ez a Duna folyását Dél felé fordította, és a folyó azóta is ebbe az irányba folyik. Völgye Dunaföldvártól kezdve előbb kiszélesedik, Bogyiszlónál már a 32 km szélességet is meghaladja. Ezután lassan szűkül egészen a Bátáig, ahol nem több 10 km-nél. Ebben az átlagosan 25 km széles folyóvölgyben a Duna az elmúlt évezredekben állandóan változtatta folyását. Kanyarogva, meanderezve, folyamatosan építve és rombolva járta be széles völgyét, melynek felszínét szinte méterről méterre át- és átforgatta. Szélesedő, majd túlfejlődő kanyarulatai természetes úton átvágódtak, lefűződés után holtágakká, majd belső tavakká, tóláncokká alakultak. A még zabolázatlan folyó egy dinamikus változásban lévő felszínt hozott létre, így a területen nagyon változatos élő rendszer alakulhatott ki.

A vízrendezés alapjaiban változtatta meg a helyzetet. Míg a szabályozások és gátépítések előtt a nagy áradások idején a Duna-völgy nagy része víz alá került, addig a védgátak megépítésével az ember a folyó árterét két részre osztotta: a továbbra is rendszeres elöntés alá kerülő "hullámtérre", és a gáttal védett "ármentett oldal"-ra. A védgátak megépítése óta a szűk mederbe kényszerített folyó gyorsuló sodrával folyamatosan mélyíti medrét, így átlagos vízszintje csökken. Ugyanakkor a rendszeresen elöntés alá kerülő hullámtér a medréből kilépő és lelassuló folyó által lerakott hordaléktól emelkedik, a holtágak pedig feltöltődnek. A folyó azonban természetes módon már nem kanyaroghat, így új lefűződések, holtágak a jelen körülmények között már nem keletkezhetnek. Ebben a térségben a vízszabályozási munkák kezdetei évszázadokra nyúlnak vissza. A terület mai állapotának kialakulásában közvetlen előzménynek az tekinthető, hogy a Szekszárd-Bátai Dunavédgát Társulat 1870-72 között átépítette a korábban létesített töltéseket. Ekkor a Duna jobb partján a Bogyiszló és Báta községek közötti szakaszon a gát a Kalocsai Érsekség birtokhatárán, a folyamtól viszonylag távol épült meg. Így maradhatott meg itt Európa egyik legnagyobb összefüggő hullámtere, így születhetett meg a mai Gemenc. Nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti értékének felismertével a terület 1977-ben került védelem alá Gemenci Tájvédelmi Körzet néven, majd része lett az 1996-ban létesült Duna-Dráva Nemzeti Parknak.


A RÉGI SÁRKÖZ

A Duna Tolna városánál eltávolodik az addig jobb partját kísérő dombvonulattól, és csak mintegy 30 km-rel délebbre, Bátánál tér vissza mellé. A régebben a dombok lábánál folyó, igen csekély esésű Sárvíz és a Duna közti terület a Sárköz, melynek szerves része volt a mai Gemenc területe is. Mivel a gátépítések előtt a Sárköz egésze a Duna ártere volt, ezért az ősi sárközi falvak a nagy áradásokkor is szárazon maradó szigetszerű hátakra települtek. A Sárköz népe a Duna, kisebb mértékben pedig az abba torkolló Sárvíz különböző mértékű kis- és nagyvíz váltakozásának ritmusa szerint alakította ki sajátos "haszonvételeit" és életformáját. A XVIII. század végéig nem kísérelte meg útját állni a folyó áradásainak, hanem éppen ellenkezőleg, mind nagyobb területeket próbált bekapcsolni a természetes légzésbe. Az évenként a Dunán érkező óriási víztömegeket nagyrészt mesterséges csatornák, úgynevezett "fok"-ok segítségével szétvezette a halászó víznek alkalmas tavakba, mélyedésekbe, a kaszáló rétekre, a gyümölcsösök aljára és a legelőkre, majd az apadás idején lehetővé tette a vizek visszakerülését a főmederbe.

A terület irányított elárasztása egyrészt lehetővé tette az ártéren élő emberek, állatok és más értékek kimentését, és a legkisebbre csökkentette annak az esélyét, hogy nagy és hirtelen árvíz pusztíthasson. Másrészt a vizek egy sajátos haszonvételét biztosította. Ezt a vízhaszonvételi és vízgazdálkodási formát leglényegesebb létesítményéről fokgazdálkodásnak nevezzük, melynek jótékony hatásai az ártéri gazdálkodási formák csaknem mindegyikénél megmutatkoznak, de elsősorban bőséges haláldást biztosított az itt élőknek. Míg a vizát és a tokot a folyóban, addig az összes többi haszonhalat az ártéren fogták. Áradáskor a szaporodni, táplálkozni az ártérre igyekvő halak számára a fokokon szabad utat biztosítottak, majd apadáskor a fokokat lerekesztették olymódon, hogy az ivadék és a kisebb méretű halak visszajuthattak a főmederbe. A nagyobb halak egy részét ilyenkor a rekesztéseknél fogták ki, a többi a belső halas vizekben az őszi lehalászásig még növekedhetett. A halászati módszerek és eszközök sokasága alakult itt ki, hiszen az ártéri ember egyszerre űzte az állóvízi és folyóvízi halászatot, valamint a fokok által nyújtott sajátos lehetőségeket is leleményes halászeszközökkel használta ki.

A halászat mellett az egyik legfontosabb ártéri gazdálkodási forma a rideg állattartás volt, ezen belül is első helyen a ló állott, de jelentős volt a szürkemarha tartás is. A régi Sárközi ember az erdőt elsősorban saját szükségletei kielégítésére használta. A legtöbb fára az építkezések során és téli tüzelőként volt szüksége, de fából készültek a csónakok, kocsik, keresett volt a szilfa szerszámfaként, fűzvesszőből fonták a sövényt, kötötték a kosarat, sok cserjefaj fájából, vesszőjéből pedig halászeszközöket készítettek. A régi erdőnek azonban másféle hasznát is vették. A faanyagnyerésen kívül épp olyan fontos volt az erdő termése, makkja, vadkörtéje, vadalmája, gubacsa. A sokszor ligetesen álló fák között legeltetésre is lehetőség nyílott, és a termés is nagyobb volt rajtuk. Ártéri erdeink egy része ilyen sokoldalúan használt legelő-erdő volt. A gyümölcsösök az ártér legmagasabb részein, az erdők között voltak. Az 1800-as években mintegy 100 fajta almát és körtét termesztettek itt, és egész Bács megyét a Sárköz látta el gyümölccsel. Jelentős volt az ártéri méhészkedés és sokoldalúan használták a nádat, a gyékényt és a sást is.


VIZES ÉLŐHELYEK

A térség vízellátásában döntő szerepet a Duna játszik, de részterületeken érvényesül a Sió hatása is. A Gemenc területén található nagyobb holtágak, belső tavak száma közel 30, melyek összterülete eléri az 1000 ha-t. Helyi neveik sokszor valamilyen sajátosságra utalnak (pl. Ásás-Duna, Nagy-Sáros, Forgó-tó). A hullámtér vízfelszíneinek nagysága elsősorban a Duna vízjárásától függ. Elöntés után ez az arány jóval nagyobb, hiszen az ekkor vízzel telt nagyobb medrekhez számtalan kisebb-nagyobb időszakos vízállás társul. A tavaszi-nyár eleji elöntések után rendszerint a vízfelület a párolgás következtében folyamatosan csökken, az állandó vízállásokban a víz visszahúzódik, az időszakos vízállások őszre már sorra kiszáradnak. Erre a dinamizmusra épül a Gemencre jellemző sajátos élővilág is. A holtágakban, belső tavakban mind a víz felszínén úszó, mind pedig a gyökerező hínárnövényzet megtalálható. A lebegő hínárt alkotó békalencse (Lemna sp.), a süllőhínár (Myriophyllum sp.) és a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) mellett helyenként nagy tömegben fordul elő védett vízipáfrányunk, a víz felszínén úszó, apró levelű rucaöröm (Salvinia natans).

Az álló, vagy lassú folyóvizekben úszó bodros békaszőlő (Potamogeton crispus) levelei alámerültek, csak csúcsálló füzérvirágzata emelkedik a felszín fölé. Sokszor együtt fordul elő a védett fehér tündérrózsával (Nymphaea alba), melynek levelei és hatalmas fehér virágai a víz felszínén úsznak. Az előbbihez hasonló életmódú és szervezetű a viszonylag gyakori, sárga virágú vízitök (Nuphar lutea). A levélrózsáját a víz felszínén úsztató, víz alá merülő szárú védett sulyom (Trapa natans) számos holtágban megtalálja életfeltételeit és tömegesen fordul elő. A tündérrózsahínár egyik igen dekoratív tagja a szintén védett, nyár végén a víz felszínén helyenként napsárga szőnyeget alkotó tündérfátyol (Nymphoides peltata). Leginkább négylevelű lóherére hasonlít védett vízi harasztunk, a mételyfű (Marsilea quadrifolia), amely ma már korábbi természetes élőhelyeiről eltűnőben van. A vízi vegetációt a partok felől mocsári növényzet szegélyezi, melynek jellemző növényei többek között a nád (Phragmites communis), a bodnározó és a keskenylevelű gyékény (Typha latifolia, T. angustifolia), a tavi káka (Schoenoplectus lacustris), valamint a vízi harmatkása (Glyceria maxima). A nádasokat magassásos társulások követik, melyek legjellemzőbb növénye az éles sás. Igen ritka, de vízpartok mentén előfordul a védett, Délkelet-Ázsiából származó kálmos (Acorus calamus), amelyet Európában gyógynövényként honosítottak meg a XVI. században.


ERDŐK

Bár a Gemenc területén található erdők túlnyomó többsége ma már ember által létrehozott, mesterséges erdő, az őshonos fafajú, természetszerű állományok élővilága leginkább a területen hajdan előforduló természetes erdőtársulásokkal jellemezhető.

Fehér fűz - fekete nyár ligetek

Ezek az erdők a folyók mentén a víz építő munkája következtében, vagy a holtágak folyamatos feltöltődése során kiemelkedő, iszapos homokkal borított felszínen keletkeznek, ahol a legmegfelelőbbek a körülmények a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) magjának csírázásához. Korábban, a még szabályozatlan folyó mederváltozásai következtében folyamatosan nagy területen születtek ilyen erdők, míg ma erre szinte kizárólag a Dunán létesített kősarkantyúk mögött képződő zátonyokon adottak a feltételek. A fehér fűz és fekete nyár ligetekben gyakran előfordul védett hagymás növényünk, a többnyire csoportosan fejlődő, fehér virágú nyári tőzike (Leucojum aestivum). Általában öreg fűzfákon fordul elő a sárga gévagomba (Grifola sulphurea), melynek taplószerű, kénsárga telepei tavasszal már messziről világítanak az erdőben.

Fehér nyár ligetek

Az alacsony ártér viszonylag magasabb részein találhatók ezek az erdők, amelyek jellemző fafaja a fehér nyár (Populus alba). Természetes körülmények között ez a társulás - hosszú idő alatt - a fehér fűz - fekete nyár ligetekből fejlődhet. Ilyenkor a termőhely feltöltődésével párhuzamosan a fehér fűz és fekete nyár élettere beszűkül, és egyre inkább tért hódít a fehér nyár. Jellemző elegyfafaj a vénic szil (Ulmus laevis), a magasabb térszinteken pedig megjelenik a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a kocsányos tölgy (Quercus robur) is. A társulásra leginkább jellemző cserjefajok a hamvas szeder (Rubus caesius) és a vörösgyűrű som (Cornus sanguinea). Ligetesebb erdőkben, méginkább napsütötte erdőszéleken találhatjuk meg védett cserjefajunkat, a fekete galagonyát (Crataegus nigra). Könnyen hibridizálódik a gyakori, ősszel izzó piros termésű egybibés galagonyával (Crataegus monogyna). A hibrid (Crataegus x degenii) külső megjelenésében is átmenetet képez a két faj között, így termései sem feketék, hanem feketésvörösek. Védett növény a helyenként akár 20 méter magasra is felkapaszkodó, ősszel vérvörösre színeződő levelű ligeti szőlő (Vitis sylvestris) is. Főleg nyárfatönkön nyáron és ősszel tömegesen terem az ízletes déli tőkegomba (Agrocybe aegerita).

Tölgy-kőris-szil ligeterdők

Természetes körülmények között a fehér nyár ligeterdőkből fejlődnek ki hosszú idő alatt, mely folyamat során egyre inkább a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a vénic szil (Ulmus laevis) veszi át az uralkodó szerepet. Állományaik a magas ártéren találhatók, jellemző elegyfafajaik szórtan a fehér nyár és fekete nyár. Ezekben az erdőkben gyakori a mezei juhar (Acer campestre), egyre több helyen fordul elő a kislevelű mezei szil (Ulmus minor) és helyenként a tatárjuhar (Acer tataricum) is megtalálható. Jellemző cserje az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a vörösgyűrű som (Cornus sanguinea) és a mogyoró (Corylus avellana). Tavaszonta helyenként ibolyakék szőnyeggel borítja be a talajt a védett Duna-völgyi csillagvirág (Scilla vindobonensis). Kevésbé feltűnő a szintén védett, lazán gyepes borostás sás (Carex strigosa) és a nagyobb méretű, de apró virágú, a bolygatást jól tűrő fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) is. Látványosabb, s ezért a virágszedők által veszélyeztetettebb a kosborfélék családjába tartozó kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia) és a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium). Mindkét faj védelem alatt áll.

Kultúrerdők

Igen nagy területen találunk itt nem őshonos fafajú erdőállományokat, melyek közül legnagyobb a nemesnyár klónok ültetésével létrehozott faültetvények aránya. Ezek a faállományok többnyire sásos-vizes élőhelyek, rétek, ligetes fehér fűz - fekete nyár állományok "helyén" állnak, a természetes élőhelyet egy rendkívül kevés faj megtelepedésére alkalmas élettérrel váltva fel. Kisebb arányban ugyan, de megtalálhatók a területen a század elején, szintén réterdősítések során telepített amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), valamint az értékes faanyaga és könnyű nevelhetősége miatt korábban gyakran ültetett fekete dió (Juglans nigra) állományai. Kisebb területeken, elsősorban szélsőségesen száraz termőhelyeken ültették korábban az Észak-Amerikából származó akácot (Robinia pseudoacacia), amely nitrogénkötő baktériumaival túltáplálva a talajt teljesen átalakítja a környezete élővilágát. Az ártéren nagyobb problémát jelent azonban a szintén nem őshonos, de agresszíven terjedő és ezzel az erdőtársulásokban sokszor más cserje és fafajt kiszorító zöld juhar (Acer negundo).


FÁS LEGELŐK, RÉTEK

Az 1800-as évek végén Gemenc területén lényegesen kevesebb erdő volt, mint ma. Az erdősültség növekedése az 1850 utáni években kezdődött, de leginkább az 1900-as évek elejét jellemezte nagyarányú erdőtelepítés. Ekkor a hullámtér rétjeinek egy részét nemesnyár klónokkal, ill. amerikai kőrissel ültették be az ármentett rész erdőterületei helyett, melyeket mezőgazdasági művelés alá vontak. Volt még egy kisebb réterdősítési program az 1940-es évek végén, mely után Gemenc ártéri rétjei gyakorlatilag eltűntek, vagy összezsugorodtak. Megfelelő kezelés (legeltetés, kaszálás) esetén a még megmaradt rétek számos védett növényfajnak adnak helyet, ellenkező esetben az olyan behurcolt, adventív növényfajok térfoglalása jellemző rajtuk, mint a selyemkóró (Asclepias syriaca), vagy a gyalogakác (Amorpha fruticosa). Réteken, füves töltésoldalakban kéklik a bókoló virágú, nevében is élőhelyéről árulkodó védett réti iszalag (Clematis integrifolia). Ritkábban fordul elő a szintén védett, sötétkék virágú kornistárnics (Gentiana pneumonanthe). Tüdőtárnicsnak is hívták, mert egykor az egész növényt a tüdőbaj (pneumonia) gyógyítására használták. Láprétek, nedves kaszálók növénye a szibériai nőszirom (Iris sibirica), melynek virágai általában ibolyáskékek, de előfordulnak sötétlila, halványkék, esetleg fehér virágú egyedei is. Nem védett ugyan, de az ártéri rétek képéhez hozzátartozik a helyenként nagy tömegben virító, lilás-rózsaszínes virágú őszi kikerics (Colchicum autumnale).


GEMENC ÁLLATVILÁGA

Gemenc gazdag állatvilágának létfeltételeit egyfelől a természetszerű ártéri erdők, másfelől a rendszeres áradások, illetve az azok után visszamaradó, táplálékban bővelkedő kisebb-nagyobb vízállások biztosítják. A Duna vize halban gazdag, bár a mai állapot nem hasonlítható akár a középkori, akár csak az 1900-as évek eleji forrásokban leírtakhoz. Jellemzően folyóvízi halaink többek között a kecsege (Acipenser ruthenus), a márna (Barbus barbus) és a paduc (Chondrostoma nasus), amelyek mind élet-, mind szaporodási feltételeiket megtalálják a folyóban. Fontosabbak a rendszeres elöntések a csuka (Esox lucius) és a ponty (Cyprinus carpio) számára, ugyanis ezek a fajok a Duna megfelelő időben történő áradásakor a vízzel megtelő holtágak, belső tavak sekély partmenti vizében a vízinövényzetre ívnak, majd ivadékaik is ezekben a táplálékbő vizekben nevelkednek. Sajnálatos, hogy visszaszorulóban van a compó (Tinca tinca) és a kárász (Carassius carassius) azokból a vizekből, amelyek korábban megfelelő élőhelyet jelentettek e két faj számára. Ennek oka egyrészt a Bulgáriából betelepített, hasonló élőhelyet igénylő ezüst kárász (Carassius auratus) tömeges elszaporodása, másrészt élőhelyük beszűkülése lehet.

Gyakori fajok Gemencen a kecskebéka (Rana esculenta), a vöröshasú unka (Bombina bombina) és a barna varangy (Bufo bufo), melynek rengeteg apró, vizet elhagyó példányától nyár közepén szinte mozogni látszik a föld. Elsősorban belső tavakban él a tarajos gőte és a pettyes gőte (Triturus cristatus, T. vulgaris), valamint a mocsári teknős (Emys orbicularis). Gyakori a területen a fején sárga félholddal díszített vízisikló (Natrix natrix) és a kockás sikló (Natrix tesselata), mely fajok egyedei bőséges táplálékot találnak a halban és kétéltűben bővelkedő vizekben. A felsorolt kétéltű- és hüllőfajok mind védelem alatt állnak. Gemenc több fokozottan védett madárfajnak biztosít élő-, költő- és szaporodóhelyet. Rendszeresen költ itt a fekete gólya (Ciconia nigra), amely háborítatlan erdők mélyén, rendszerint egy-egy idős tölgyön rak fészket. Jelenleg 35-40 költő pár él a területen. Szintén fokozottan védett Európa egyik legritkább ragadozómadara, a rétisas (Haliaëtus albicilla). Többnyire zavartalan erdőrészekben, elsősorban öreg fák csúcsához közel, nagy magasságokban építi hatalmas fészkét, melyet évtizedekig is használhat. A Gemencen költő párok száma 8-10-re tehető. Néha saját fészket épít, de gyakran más fajok fészkében költ a szintén fokozottan védett barna kánya (Milvus migrans). Rendszeres fészkelő a területen a kerecsensólyom (Falco cherrug). Fészket sosem épít, leggyakrabban a rétisas által épített fészekben költ.

Jellegzetes madár ezen a tájon a fokozottan védett bakcsó (Nycticorax nycticorax), melyet a népnyelv - hangját utánozva - csak "(k)vakvarjú"-nak hív. Két erdőrészben is telepekben költ a védett szürke gém (Ardea cinerea), mely költőhelyén zavarva igen lármás madár, ugyanakkor kiszáradt facsonknak tűnve órákig képes csendben, mozdulatlanul állni a vízben zsákmányra várva. Nincs nyári hangulat az énekesmadarak közé tartozó berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) pirregése nélkül, de jellemző fészkelő faj itt az örvös légykapó (Ficedula albicollis), a fekete harkály (Dryocopos martius) és a ragyogó kékeszöld hátú jégmadár (Alcedo atthis) is. Mind a négy faj védett. Gemenc jelentősége a madarak szempontjából a vonulás időszakában és télen is igen nagy. Az északabbról vonuló gémfélék és gólyák számára fontos táplálkozóhely a terület, és ezrével telelnek a gemenci Duna-szakaszon a récék, a ludak, a kárókatonák. Az ilyenkor tömegesen előforduló tőkés réce (Anas plathyrhynchos) és vetési lúd (Anser fabalis) mellett a mellékvizek befagytával megjelennek a kercerécék (Bucephala clangula), a védett kis bukók és nagy bukók (Mergus albellus, M. merganser). Ritka, de rendszeresen megfigyelhető például a sarki búvár (Gavia arctica) néhány egyede is.

Számos denevérfaj él állandóan az ártéren, a környező települések épületeiben élő és szaporodó fajok pedig táplálkozni járnak ide. A Gemencen élő denevérfajok megtelepedése elsősorban idős erdőállományban valószínű, ahol az öreg fákban képződött odúk kitűnő nappali szálláshelyet és szülőhelyet biztosítanak számukra. Itt él többek között a fokozottan védett pisze denevér (Barbastella barbastellus), vagy az élőhelyi feltételeit tekintve kimondottan öreg füzesekhez kötődő, szintén fokozottan védett tavi denevér (Myotis dasycneme) és a védett vízi denevér (Myotis daubentoni). Több helyütt előfordul a vízi életmódhoz alkalmazkodott, főként halakkal táplálkozó vidra (Lutra lutra). 1996 őszén megkezdődött az európai hód (Castor fiber) visszatelepítése, amely Magyarországról a XIX. század közepén pusztult ki emberi hatásra. A több mint 30 példány kihelyezését követően ma már a védett terület különböző részein élnek és szaporodnak. A zavartalanabb idős erdőkben fordul elő az éjszaka aktív vadmacska (Felis silvestris), melynek nősténye rendszerint rejtett faodvakban hozza világra kölykeit. Szintén odvakban készíti vackát a nyuszt (Martes martes), de elhagyott madárfészekben is megtelepszik. Nem védett ugyan, de az ártér állatvilágához hozzátartozik a vaddisznó (Sus scrofa) és a gímszarvas (Cervus elaphus), amely a Gemenc névnek először szerzett nemzetközi hírnevet.


ÖSSZEFOGLALÁS

Magyarországon napjainkra a hajdani 25.000 km2 ártérből az élővilág számára 1500 km2 maradt. A Duna mentén rendszeresen elöntés alá kerülő, jelentősebb összefüggő terület csak az európai viszonylatban kiterjedésével és természeti értékével is kiemelkedő Gemencen található. A Gemenci Tájvédelmi Körzet 1977-ben létesült, majd része lett az 1996-ban alakuló Duna-Dráva Nemzeti Parknak. Közel 18.000 ha nagyságú területével mintegy 35 km hosszan húzódik a Duna mentén. Múltjában és mai képének kialakulásában döntő szerepe a Duna hajdani dinamizmusának, majd az ennek gátat vető emberi beavatkozásoknak volt. A védgátak megépítése óta a szűk mederbe kényszerített folyó gyorsuló sodrával folyamatosan mélyíti medrét, így átlagos vízszintje csökken. Ugyanakkor a rendszeresen elöntés alá kerülő hullámtér a medréből kilépő és lelassuló folyó által lerakott hordaléktól emelkedik, a holtágak feltöltődnek, újak pedig már nem születnek.

A Gemenc területén található nagyobb holtágak, belső tavak száma közel 30, melyek összterülete eléri az 1000 ha-t. Ezek számos vizes élőhelyhez kötődő védett növénynek (Nymphaea alba, Trapa natans, Nymphoides peltata, Marsilea quadrifolia) adnak életteret. A különböző magassági viszonyokhoz alkalmazott jellemző potenciális erdőtársulások: Leocoju-aestivi-Salicetum albae, Carduo crispi-Populetum nigrae, Senecioni sarracenici-Populetum albae, Scillo-vindobonensis-Ulmetum. Az erdei ökoszisztémákban előforduló védett növények (Leucojum aestivum, Vitis sylvestris, Scilla vindobonensis, Carex strigosa, Carpesium abrotanoides, Platanthera bifolia, Cephalanthera damasonium) megtelepedését szintén elsősorban a magassági viszonyok szabták meg.

Az Alsó-Duna-ártér legértékesebb növényének tekinthető az endemikus fekete galagonya (Crataegus nigra). A szintén számos védett növénynek (Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica) adnak otthont a fás legelők, rétek, melyek területe erősen megcsappant. Gemenc gazdag állatvilágának létfeltételeit egyfelől a természetszerű ártéri erdők, másfelől a rendszeres áradások, illetve az azok után visszamaradó, táplálékban bővelkedő kisebb-nagyobb vízállások biztosítják. A jellemzően előforduló védett kétéltű- és hüllőfajok (Rana esculenta, Bombina bombina, Bufo bufo, Triturus cristatus, T. vulgaris, Emys orbicularis, Natrix natrix, Natrix tesselata) mellett Gemenc több fokozottan védett madárfajnak biztosít élő-, költő- és szaporodóhelyet. Rendszeresen költ itt a fekete gólya (Ciconia nigra), a rétisas (Haliaëtus albicilla), barna kánya (Milvus migrans) és a kerecsensólyom (Falco cherrug). A fekete gólya fészkelő állománya 35-40, a réti sasé 8-10 párra tehető. A számos védett madárnak (pl. Nycticorax nycticorax, Ardea cinerea, Dryocopos martius, Alcedo atthis) élőhelyet biztosító Gemenc jelentősége a madarak szempontjából a vonulás időszakában és télen is igen nagy. Az északabbról vonuló gémfélék és gólyák számára fontos táplálkozóhely a terület, és ezrével telelnek a gemenci Duna-szakaszon a récék, a ludak, a kárókatonák. Az ártéren élő denevérfajok (Barbastella barbastellus, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) és védett emlősök (Lutra lutra, Felis silvestris, Martes martes) mellett jellemző a nem védett, de az ártér állatvilágához hozzátartozó vaddisznó (Sus scrofa) és a gímszarvas (Cervus elaphus) is. 1996 őszén megkezdődött az európai hód (Castor fiber) visszatelepítése, amely Magyarországról a XIX. század közepén pusztult ki emberi hatásra. A több mint 30 példány kihelyezését követően ma már a védett terület különböző részein élnek és szaporodnak.


SUMMARY

The area of floodplains available for specific flora and fauna elements has been reduced from 25000 km2 to 1500 km2 by our days in Hungary. The Gemenc floodplain is unique in both size and type for the Danube river basin and supports an extraordinarily valuable habitat in European relations. The Gemenc floodplain became a Landscape Protection area in 1977, and, when the Danube-Drava National Park was designated in 1996, the Gemenc became a part of it. Gemenc stretches 38 kms along the river Danube, and human intervention that came along with river trainig works as well. Since the river training has been started in the late nineteenth century, the river is being forced into a relatively narrow bed between the flood protection dams, and this results in the increasing of velocities, consequently riverbed erosion. Paralelly the sediment deposit on the floodplain causes floodplain elevations to increase, and in the same time the silting up of dead riverbranches, while the conditions of natural bend development are not given on this reach any more.

The number of relatively big dead riverbranches in Gemenc is close to 30, while their area exceeds 1000 hectares. These oxbow lakes support numerous hydrophilic macrophytes like White water lily (Nymphaea alba), Water chestnut (Trapa natans), Yellow water lily (Nymphoides peltata) and Duckweed (Salvinia natans). Characteristis forest associations growing on different elevations include Leucoju-aestivi Salicetum albae, Carduocrispi Populaetum nigrae, Senecioni-sarracenici Populaetum albae and Scillovindobonensis ulmetum. Protected plant species also can be found in some kind of elevation-dependent distribution (e. g. Leucojum aestivum, Vitis sylvestris, Scilla vindobnensis, Carex strigosa, Carpesium abrotanoides, Platanthera bifolia, Cephalantera damasonium), The endemic Black howthorn (Crataegus nigra) can be considered as one of the most important botanical values of the lower Hungarian stretch of the river Danube.

Along with the decrease of floodplains, the area of grazing grounds also supporting protected plant species (e. g. Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica) became much smaller, too. For the rich fauna inhabiting Gemenc the conditions provided both by the natural-like floodplain forest vegetation and the repeated inundations that provide temporary and stable lakes abundant in nutrients are essential. Besides protected reptile and amphibian species (e. g. Bombina bombina, Bufo bufo, Pelobates fuscus, Triturus dobrogicus, Emys orbicularis, Elaphe longissima), Gemenc provides breeding and feeding place for several strictly protected bird species as well. The Black stork (Ciconia nigra), the White-tailed Eagle (Haliaeetus albicilla), the Black kite (Milvus migrans) as well as the Saker (Falco cherrug) are regular breeders. The local population of Black storks is estimated to 35-40 breeding pairs, while White-tailed Eagle population is around 8-10 pairs. Significant numbers of other protected bird species, for example Night Heron (Nycticorax nycticorax), Grey Heron (Ardea cinerea), Black Woodpecker (Dryocopus martius), Kingfisher (Alcedo atthis) inhabit the area, and during fall migration hundreds of migratory waders and storks can sometimes be observed. In winter the number of northern migrants is also very high, particularly the river Danube is frequented by thousands of ducks and geese and some hundred cormorants.

Besides bats (Barbastella barbastella, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) living here in high numbers, also protected are for example the Otter (Lutra lutra), the Wild cat (Felis sylvestris) and the Polecat (Martes martes). The wild boar (Sus scrofa) and the Red deer (Cervus elaphus) are not protected but also typical. The reintroduction of the extinct European Beaver (Castor fiber) was started in 1996, and seem to be successful: after the release of more than 30 individuals now they inhabit the Gemenc again.


ZUSAMMENFASSUNG

Aus den ehemaligen Flutgebieten von 25000 km2 blieben nur noch 1500 km2 für die Lebenswelt in Ungarn. An der Donau befindet sich ein regelmäßig überflutetes, ansehnliches zusammenhängendes Gebiet, das auch in europäischen Verhältnissen von Ausdehnung und Naturwerten her von übergeordneter Bedeutung ist, nur in Gemenc. Die Landschaftsschutzgebiet Gemenc wurde 1977 errichtet, dann ist es zu einem Teil der 1996 gegründeten der Donau-Drau Nationalpark in Ungarn geworden. Mit seiner knapp 18000 Hektar großen Fläche erstreckt sich Gemenc 35 km lang entlang der Donau. In seiner Vergangenheit und der Gestaltung seines modernen Bildes spielte der Rolle, wobei dies dann von den menschlichen Eingriffe beeinflusst und gezügelt wurde. Seit der Errichtung der Flußdeiche vertieft die in enges Bett gezwungende Donau mit ihrem sich verschnellerndem Zug kontinuierlich ihr Bett, so daß die durchschnittliche Wasserhöhe zurückgeht. Zugleich erhebt sich das regelmäßig überflutete Vorland durch die Anschwemmung des aus seinem Bett austretenden und sich verlangsamenden Flusses, die Altwasser werden aufgeschüttet, und kein neues Altwasser entsteht. Die Anzahl der auf dem Gebiet von Gemenc auffindbaren größeren Altwasser und inneren Teiche beträgt fast 30, deren Gesamtfläche 1000 Hektar erreicht. Diese sichern für mehrere geschützte Pflanzen einen angemessenen Lebensraum (Nymphaea alba, Trapa natans, Nymphoides peltata, Marsilea quadrifolia). Die unterschiedlichen Waldassoziierungen, die sich an verschiedene Höhen verhältnisse angepasst haben, sind die folgenden: Leocoju-aestivi-Salicetum albae, Carduo crispi-Populetum nigrae, Senecioni sarracenici-Populetum albae, Scillo-vindobonensis-Ulmetum. Die Niederlassung von geschützten Pflanzen, die im waldbezogenen Ökosystemen vorkommen, wurde ebenfalls vor allem von Höhenverhältnissen bestimmt. (Leucojum aestivum, Vitis sylvestris, Scilla vindobonensis, Carex strigosa, Carpesium abrotanoides, Platanthera bifolia, Cephalanthera damasonium).

Als wertvollste Pflanze des Flutgebiets der Unteren Donau kann der endemische schwarze Hagedorn (Crataegus nigra). Die bewaldeten Weiden, Wiesen, deren Gebiet stark abgenommen hat, bieten auch für viele geschützte Pflanzen Lebensraum (Clematis integrifolia, Gentiana pneumonanthe, Iris sibirica). Die Lebensbedingungen der reichen Tierwelt in Gemenc werden zum einen von den natürlichen Flutwäldern, zum anaeren von den regelmäßigen Überschwemmungen, bzw. von den danach zurückbleibenden, ernährungsreichen kleineren-größeren Hochwassern gesichert. Neben den typisch vorkommenden geschützten Amphibien- und Reptilrassen (Rana esculenta, Bombina bombina, Bufo bufo, Triturus cristatus, Triturus vulgaris, Emys orbicularis, Natrix natrix, Natrix tesselata) sichert Gemenc für mehrere streng geschützte Vogelrassen eine günstige Lebens-, Brut- und Vermehrungsstätte. Hier brütet regelmäßig der schwarze Storch (Ciconia nigra), der Flußadler (Haliaeetus albicilla), die Weihe (Milvus migrans), und der Gerfalke (Falco cherrug). Der nistende Bestand des Schwarzen Storches kann auf 35-40, des Flußadlers auf 8-10 Paare geschätzt werden. Gemenc, das für viele geschützte Vögel einen Lebensraum sichert (z. B. Nycticorax nycticorax, Ardea cinerea, Dryocopos martius, Alcedo atthis) ist für die Vögel in der Strichsaison und auch im Winter von übergeordneter Bedeutung. Dieses Gebiet ist für die aus Norden ziehenden Reiherarten und Störche ein wichtiger Futterplatz, und tausende von Enten, Gänsen und Kormoranen wintern an der Donaustrecke durch. Neben den Fledermausarten (Barbastella barbastellus, Myotis dasycneme, Myotis daubentoni) und geschützten Saugtieren (Lutra lutra, Felis silvestris, Martes martes) auf dem Flutgebiet sind typische Tiere der nicht geschützte, aber zur Tierwelt des Flußgebiets gehörende Schwarzwild (Sus scrofa) und auch der Rothirsch (Cervus elaphus). Im Herbst 1996 wurde die Zurücksiedelung des europäischen Bibers (Castor fiber) begonnen, der aus Ungarn auf die Wirkung von menschlichen Eingriffen in der Mitte der XIX. Jahrhundertes in Ungarn ausgestorben ist. Nach der Zurücksiedelung von mehr als 30 Tieren leben und vermehren sie sich heute auf diversen Teilen des geschützten Gebietes.


FÉNYKÉPEK

A Káposztás-tó

Fotó: Felső Barnabás

A Malomtelelő-tó

Fotó: Felső Barnabás

A Pandúr-szigeten télen

Fotó: Szarvas Pongrác

Gemenc madártávlatból

Fotó: Felső Barnabás

A Reitmann-fok

Fotó: Felső Barnabás

Varsák

Fotó: Felső Barnabás

A Szeremlei Holt-Duna

Fotó: Szarvas Pongrác

Vízinövényszőnyeg a Nyéki Holt-Dunán

Fotó: Szarvas Pongrác

Tündérrózsa és tündérfátyol

Fotó: Szarvas Pongrác

Vízparti fűz liget

Fotó: Szarvas Pongrác

Fekete galagonya

Fotó: Szarvas Pongrác

Duna-völgyi csillagvirág

Fotó: Szarvas Pongrác

Kornistárnics

Fotó: Szarvas Pongrác

Szürkemarhák

Fotó: Schmidt Tamás

Fiatal rétisas

Fotó: Deme Tamás

Fekete gólya fiókák

Fotó: Felső Barnabás

Vonulás idején

Fotó: Felső Barnabás

Hódrágás

Fotó: Tamás Enikő

Gemenci erdei vasút

Fotó: Barabás Tibor

Réti iszalag

Fotó: Deme Tamás

A Sas-fok

Fotó: Felső Barnabás

Szarvasbogár

Fotó: Szarvas Pongrác

Szarvasbőgés

Fotó: Felső Barnabás